A világ legnagyobb hülyesége, hogy már megint – magamból kiindulva – azt hittem, az emberek úgy viselkednek, ahogy én tennék a helyükben.
Egyáltalán nem szeretnék általánosítani, de nem ígérem, hogy nem erre fut majd ki a gondolatfolyam.
A saját hibámból, figyelmetlenségemből, a rutinra hagyatkozva elhagytam az összes iratomat.
Fájón és bénítóan pocsék a felismerés, hogy a „csomagot” hiába keresem a lakásban, nem fogom megtalálni, viszont indulnom kell, nincs mese.
Keresés halasztva, pótkulccsal (mert a kocsi kulcs is a veszteséglistán szerepel) le a kocsihoz, remélve, hogy nem találkozom majd rendőrrel útközben. Imám meghallgatott, legalábbis nem fenyegetett a lebukás veszélye, mivel az autó indítómotor csak berregett, de nem indult.
Nem az én napom. A legnagyobb és egyben legnehezebb beteg macskámmal irány gyalog az orvos, meleg, zaj, súly, nem ragozom.
Újra otthon aztán indult a módszeres keresés, ha a lakásban van, akkor meg kell találnom. A keresés logikus és illogikus fokozatain átjutva még a mélyhűtőbe és a mosógépbe is benézek. Hiába.
Közben próbálom újrajátszani a reggeli hazatérés eseményeit – nem kell rosszra gondolni, kutyasétáltatásból érkeztem haza – az emlékek mindig azt mutatják, hogy a veszteség a lépcsőházban ért.
És ekkor kezdtem el meztelennek érezni magam. És ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy kikkel lakom én együtt. És akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy miért nincs egy egyszerű gesztusa a megtalálónak, csak a postaládámig kellene elmennie.
Találtam már én is táskát, pénztárcát, és kifejezetten jó érzés volt a tulajdonosát örülni látni, mikor visszakapta a tulajdonát. Miért nem akarja saját magát jutalmazni ezzel a jó érzéssel?
Nincs tanulság, nyilván – remélem – máshol, másokkal, másként történik mindez. Ott akár hepiend is lehet a történet vége…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: